Mindig örömmel fogadom a lehetőségeket az úszásra. Legyen az verseny, egy egyszerű edzés vagy akár egy élménykülönítményes akció a beteg gyermekekért. Különösképp megjött a kedvem, amikor kiderült, hogy egy jó cél érdekében fogjuk úszni a hosszainkat a medencében. Most az egyszer nem az volt a fontos, hogy ki úszik, hogy úszik, vagy éppen mennyit úszik. Hiszen akár pár kilométerrel is nagy segítséget nyújtott bárki a csapatnak. Mindenki szeme előtt ott lebegett a cél, amiért úsztunk. A beteg gyermekekért tettük, hogy nekik is megadathassék a lehetőség a mosolygásra, még több boldogságra.

Nem kis hangulatot teremtett a csapat körében Laci mindennapos lelkes beszéde és a tenni akarás vágya szemében. Ha volt is olyan, aki vonakodott az ötlettől, rögtön meggondolta magát. És amikor végre eljött a nap, hogy bizonyítsunk is és mindenki leússza a saját kis kilométereit, lelkesen vetettük bele magunkat a medencébe.

Számomra ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszú távot teszek meg egyhuzamban, mégis valahogy egy csepp félelem sem volt bennem, hogy ne tudnám végig úszni és kelljen állnom pihenni. Hat kilométer magában félelmesnek tűnik számomra, de hat kilométer a daganatos és krónikusan beteg gyermekekért már egyátalán nem olyan rémisztő. Úgyhogy jókedvűen ereszkedtem bele a medencébe, számolgattam útközben a hosszakat és mosolyogva is hagytam el a medencét. Hiszen ott volt bennem a tudat, hogy mindezt egy nemes cél érdekében tettem.