2009 2009. április 25-26-i hétvégén rendezték meg a szokásos 24 órás úszóversenyt Sopronban. Én második alkalommal vettem részt, ugyanis tavaly Debrecenből Rentka Lacival ketten erősítettük a csapatot. Szombat reggel indultunk Budapestről autóval hárman, Szabó Tamás, Lázár Rita hosszútávúszó és én. Már előző nap felmentem Pestre, ott aludtam és nem jó híreket kaptam; három nagyágyú a terveivel ellentétben mégsem tud jönni: Rentka Laci, mint később kiderült, egy csapattárs súlyos betegsége miatt, Balajti Zoli, akihez aznap még fogászatra is mentem, családi okok miatt, Orosz Gyuri térdficam miatt volt kénytelen lemondani a versenyt. Hú, gondoltam, ezt meg fogjuk érezni, sejtettem, hogy ránk, egy-két emberre fog hárulni ez a plussz teher. Nem beszélve még két, erős emberről, Lukács Lindáról, aki közelgő németországi útja miatt és Bakonyi Tamásról, aki betegség miatt nem tudott jönni. Ha a biztosan kalkulálható hiány ennyi, akkor az ott kiderülő el nem jövőkkel együtt igen csak megcsappant létszámban leszünk! - gondoltam. Az érzésem beigazolódott. Nagyon szép időben, napsütésben utaztunk Sopronig. Beosztottuk a mi kis csapatunkat. Ugyanis az egész csapat három fős kisebb egységekre lett felosztva és egyszerre ez a három ember volt a vízben és váltotta egymást hosszanként. Nekem olyan nagy megtiszteltetésben volt részem, hogy két kiváló hosszútávúszóval, Lázár Ritával és Harmat Katalinnal lehettem egy csapatban! Így mi voltunk a legerősebb hármas. Nagyon boldog voltam!!
A megnyitó közepére érkeztünk meg. Déli 12 órakor kezdődött a verseny és következő nap déli 12-ig tartott. Tamás szorgalmasan és jogászhoz illő precizitással elkészítette a csapatbeosztást. TTF volt a nevünk, azaz Tó, Tenger, Folyó, nyílt vízi úszók. Nem sok időnk volt átöltözni és némi csokit enni, fél 1-től mi következtünk. Egy-egy hármas fél óráig úszott a 33 1/3 méteres medencében, majd váltotta a következő hármas. Nekem az első úszás tűnt a leghosszabbnak, nyilván, ez volt a bemelegítés. Miután leúsztuk, Ritával bementünk a városba megebédelni. Nagyon szép város Sopron, érdemes volt az uszodán kívülre is menni! És nem csak emiatt, hanem mert végig, 24 órán keresztül olyan iszonyatos hangos zene szólt, hogy abban jobban elfáradtunk, mint az úszásban! Így a város zaja kifejezetten jóleső csend volt! Találtunk is egy önkiszolgáló éttermet, ahol korrekt áron meg tudtunk ebédelni, sőt, még egy kis tartalékot is vittünk a későbbi időkre. A közlekedést nem ismerve sikerült egy városnéző buszra felszállnunk, ugyanis egész Sopront végigkanyarogtuk, mire az uszodához értünk. Mindez 30 fokban, kiürült kulaccsal (én víz nélkül!!!!), és izgulva, hogy nem késsük-e le a fél hármas rajtunkat. Nem késtük le. Újabb fél óra úszás, majd szárítkozás és napozás kint! Nagyon jó volt találkozni a dunaújvárosi ismerősökkel! Éjszaka hármunknak önálló úszást is kellett produkálnunk, hogy meglökjük a csapatot, illetve a többiek tudjanak pihenni. Így Lázár Rita egy teljes órát, mi Harmat Katival egy-egy fél órát úsztunk egyedül. Hát, nem sikerült olyan jó eredményt produkálnom, mint Zalaegerszegen egy fél évvel ezelőtt... Minden ilyen hosszú versenyen van masszázs, amit ingyenesen igénybe lehet venni. Igénybe is vettem! Egy különleges technikát alkalmaztak, eddig még nem ismertem. Jó, gondoltam, most elvonulok és alszok egy kicsit. Persze, meg ahogy azt Móricka elképzelte! Az előző évekkel ellentétben, most nem hogy lehalkították volna a zenét és az alvókra való tekintettel valami kellemesebb, lágyabb hangzásút tettek volna be, hanem ha lehet, még hangosabb, még dübörgősebb zene szólt! Ráadásul az előtérben bulit rendeztek, ugyanis ez egy úszóversennyel egybekötött szórakozóhely és onnan szintén jött a teljesen más jellegű, dobhártya-szaggató zaj. A két hullám tuti, azonos fázisban találkozott, mert kioltás még véletlenül sem történt, erősítés annál inkább, úgyhogy az amplitúdó és az intenzitás az én kis szivacs füldugómat úgy kiröhögte, hogy a hasát fogta! Mindemellé jött az állandó mászkálás, hát aludjál! Egyszer csak nagy nehezen elaludtam! Kb. egy órát aludtam, mikor ébresztenek, hogy mennem kell úszni!!! Dehogy kell! Mert hogy a papíron az áll, hogy most ketten jövünk Katival! Jó, de mi Katival megbeszéltük, hogy egyedül ússza azt a fél órát, mert ő nagyon szeretne még egyedül úszni, én meg nagyon szeretnék aludni!! Miért nem gondolják az emberek, hogy a másik ember tudja a dolgát és ott lesz, ahol lennie kell, amikor lennie kell?? Az előbb felvázolt okok miatt jó ideig nem tudtam visszaaludni. Majd mikor már éreztem, hogy álomba merülök, jött a riasztás, hogy menjek, mert az egyik csapattagnak eltört az ujja és nekem kell helyettesítenem. Úgyhogy innen kezdve két csapatban úszok: az eredeti hármasunkban és az így megcsonkult hármasban. Így innentől kezdve nem sok szabadidőm volt, főleg a végén, mikor már negyed óránként történtek a váltások. Így a telefonhívásokat sem tudtam fogadni.
Meglepetésemre jól bírtam a dupla terhelést. Természetesen elfáradtam, de bírtam hajtani még az utolsó órát is. Ja, úgy volt, hogy kétszer negyed órát úszok a végén, az utolsó félórában meg mindannyian úszunk. Ehhez képest mindig engem küldtek váltani, úgyhogy kb. hárman csináltuk végig az utolsó fél órát! Miután végig sprinteltem az előző fél órát abban a tudatban, hogy ez lesz az utolsó!! Ráadásul egyszer frontálisan ütköztem egy csapattárssal, aki számomra érthetetlen okból beugrott és jött velem szembe! Mikor megállapítottam, hogy túléltem az ütközést, gyorsan úsztam tovább az okok megkeresését későbbre hagyva. Vasárnap délben lefújták a versenyt, sok-sok sárga lufi vízbe eresztésével, amiből hoztam is haza kettőt emlékbe. A verseny után Strasszner Edit, ottani csapatvezetőnk meghívott minket magukhoz marhapörköltre. Már csak a kilátásért is érdemes volt elmenni, ami ott elénk tárult. Budapestig autóval együtt jöttünk, amiből én nem sokra emlékszem, mert szinte végigaludtam az utat. A vonatot Pestről Debrecenbe épp lekéstem, így intercityvel kellett jönnöm, ami némi izgalommal járt. Késő este értem haza, nem kellett altatni. A gondolataimban már a másnapi egyetemi verseny járt, hogy miben is érdemes indulnom ilyen izomfáradtsággal. Nagyon jó hangulatú, fárasztó, embert próbáló verseny volt. Azért időnként az ajtón volt a szemem, hátha mégis befut valaki a nagyágyúk közül! Nem futott, így a tudat, hogy az egyik kulcsfontosságú ember vagyok, tartotta bennem az erőt. Jól éreztem magam, Rita és Kati igazán jó barátoknak bizonyultak, de végig volt némi hiányérzetem....Kilencedikek lettünk, azaz pont a középmezőnyben végeztünk. Azt hiszem, ez ilyen körülmények között nem rossz eredmény. Az emléklapot mindenesetre kiteszem a falamra.
Bonivárt Ágnes | |
