Október 4-én eljött a nap, amelyen az idén az elsőrendű úszással kapcsolatos kihívásnak kellett megfelelnem. Zalaegerszegen a 12 órás versenyen 3-7 fős csapatok közül 9-nek, továbbá 6 egyéni indulónak van lehetősége a nevezésre. Az egyéni versenyre egy női és öt férfi úszó állt rajthoz, közülük Orosz György kétszeres győztes, mindkétszer 40 km-es teljesítménnyel, illetve Dr. Rentka László ("Doktor úr") címvédő, háromszoros sikeres - tavaly 39 km-es - tapasztalattal a háta mögött számítottak a verseny egyértelmű esélyeseinek. Még szeptember elején Doktor urat felkértem, hogy a korábbi évek tapasztalatait, illetve tanácsait legyen szíves ossza meg a társadalommal is, mivel soha nem voltam még ilyen tanácstalan egy felkészüléssel kapcsolatban. Erre a megkeresésre ő komolyan rápihent, egészen a verseny napjának reggeléig, úgyhogy Két-három héttel korábban elkezdtem összeírni a konkrét kérdéseimet, amivel meg akartam őt támadni, mondván nagyon fogytán az idő. Aztán mégis meggondoltam magam, mégpedig azért, mert elgondolkodtam rajta, hogy neki vajon ki segített? Ráadásul most ha nem is leszek konkurenciája, de mégis egy versenyen indulunk mindketten, így nem igazán sportszerű az általa már kitaposott, gyomtalanított ösvényt használni, az etetett helyén horgászni, azaz úgy korrekt, ha én is csak azokra az elképzeléseimre támaszkodom, amire ő is annak idején, amikor először ugrott fejest ebbe a végeláthatatlan kihívásba. Így aztán csak a saját kútfőmre hagyatkoztam az edzések, a taktika, a felszerelés, stb. terén, és így vágtam neki a megmérettetésnek. A versenyre a Megúszunk, de Bármit csapat - akiket segítőkként felkértem - három tagjával, kitűnő barátaimmal együtt utaztam le. Zalaegerszegre érkezve először beültünk egy pizzériába vacsorázni, majd sietősen az uszodához hajtottunk. Én Doktor úrral és Sipos Lászlóval kerültem az 1-es pályára, aminek örültem, mivel tudtam, hogy Doktor úr milyen iramot úszik az első órákban, hogy taktikus és kiegyensúlyozott erőbeosztásra törekszik, és azt is, hogy ezzel sokkal többet segíthet nekem, mint Orosz Gyuri az őrült kezdősebességével, majd a vége felé hektikus teljesítményével. Előkészítettem egy kis műanyag kosárba az energia-utánpótlást és az egyéb kellékeket: egy műanyag dobozban tíz dupla Bounty szelet, egy másikban négy csomag szőlőcukor, emellett energiaszeletek, három banán, egy flakon vegyes gyümölcslé, a neoprén térdgumim, két tartalék úszószemüveg és még egy úszósapka. Úszás közben ahogy a szükség hozta, a táskákból ez még kiegészült magnézium kapszulákkal, vazelinnel (a hónaljak kidörzsölődése ellen) és izomlazító sportkrémmel. A részidő memóriás órámban úsztam, ám végül egészen végig csak a futóidőt néztem rajta, az előzetes elképzeléseimmel ellentétben többre nem volt szükségem a képességeiből, mivel a hosszokat eszembe sem jutott számolni, a pillanatnyi állást pedig igény szerint mindig megtudtam kívülről. Doktor úr a rajt előtt meglepődötten vette tudomásul, hogy nem tervezek az ő 3.500-3.600 m-es nyitó órájánál nagyobb iramot, sőt, hogy ennél is 2-300 méterrel gyengébb, maximálisan visszafogott, szinte az idegeket is próbára tevően lassú kezdésben gondolkodom. Elmondtam neki, hogy ez nagyrészt abból adódik, hogy az első órákban annyit szeretnék spórolni a térdemen, amennyit csak lehet. Az első órában éppen ezért szépen-lassan le is szakadtam tőle, összesen négyszer körözött le (ez 200 méter) az általa a gyorsúszásnál gazdaságosabbnak tartott hátúszással. Nagyon szívesen mentem volna vele, de ekkor még ez meg sem fordult komolyabban a fejemben. Az általam semmilyen szinten sem megterhelő iram végül is a vártnál jóval nagyobb volt, a jegyzőkönyv szerint 3.550 métert úsztam a nyitó órában. A másodikban viszont már picit elengedtem magam, mert úgy tapasztaltam, hogy egy kis erőbedobás-többlet még nem jár együtt érzékelhető izomterheléssel. Ez gyakorlatilag egyenlő volt Doktor úr tempójával, így hát kényelmesen vonatoztunk egy órát. Az óra vége felé már ez az iram sem volt elég nekem, többször ráúsztam Doktor úrra és ösztönösen előzést is indítottam, de ekkor a sebességkülönbség még túl kicsi volt ahhoz, hogy ne fogjam vissza magam. Két óránál tankolást terveztem, de annyira élveztem az úszást, hogy a halasztás mellett döntöttem. A harmadik órában szántam el magam először arra, hogy Doktor urat megelőzzem, majd ahogy ezután néhány hosszon keresztül azt tapasztaltam, hogy nő közöttünk a távolság, már csak a saját ritmusomra koncentráltam. Ezt még emlékeim szerint három vagy négy lekörözés követte, és mind ő, mind Sipos Laci rendkívül sportszerűen engedtek előre - sőt, bíztattak is - ilyen esetekben a hosszok végénél. Amíg csak erőm volt rá - nagyjából az első hat órában -, ezt igyekeztem is szóval vagy jelzéssel megköszönni nekik. Mivel ekkor roppant komfortosan, könnyedén és igen nagy élvezettem utaztam, a térdem pedig semmi jelét nem adta annak, hogy bármi baja is lehet akár később is, bár még szinte alig kerültem közelebb a végéhez, mint amikor elrajtoltam, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy akár Doktor úrral is partiban lehetek. Így már nemcsak arról kezdtem el információkat kérni a barátaimtól, hogy én hol tartok, hanem arról is, hogy mennyi a különbség Doktor úr és köztem. Ekkor hallottam először azt, hogy előrébb tartok, mint ő, sőt, elkezdtem felépíteni némi taktikai tartalékot (egyszerűen a tempómból adódóan), táplálkozás, illetve technikai szünetek esetére. Az első megállást 2 óra 33 percnél követtem el, úgy, hogy ekkor még csak nagyon enyhén éreztem a közelgő energiahiányt. Az úszás előtt bőségesen bevitt folyadékmennyiség ellenére legalább 6-7 decilitert ittam, majd két Bounty szelet és egy marék szőlőcukor ugrott még be az arcomba. Bő egy percnél nem tartott tovább a tankolás, és feltöltődve indultam neki újra a távolságnak. Három és négy óra között még mindig borzasztóan élveztem az úszást, tovább növeltem az előnyömet, ekkor már fél kilométer körüli pluszt sikerült összeeveznem. Nagyon sokat gondolkoztam úszás közben, mindent aprólékosan átgondoltam, a megállásokat is, egészen addig a szintig, hogy a lépcsőn hogyan jövök fel, hogy ülök le, hogy mászok majd vissza a vízbe, hogy elkerüljem az esetleges görcsöket, miből mennyit egyek, kell-e plusz zsírzás, magnézium, mennyit igyak, stb. Eldöntöttem, hogy a hátralévő időt két órás intervallumokra bontom, vagyis tankolástól tankolásig gondolkozom csak, nem próbálom meg elképzelni sem, milyen nagyon sok van még hátra, mert az mentálisan rossz hatással lenne rám. Az első négy óra elteltével 13,9 km-nél tartottam (közel 3.500 m/órás átlag), ami 100 méter híján négy, egyenként egy órás medencés Balatonfüred-Tihany Öbölátúszás-teljesítéssel egyenlő. Az ötödik óra kezdetén, 4 óra 7 perckor ismét megálltam két és fél percre, ekkor villámlátogatást tettem a mellékhelyiségben („olajcsere”), majd a szokásos csoki és szőlőcukor, illetve némi folyadék mellett egy energiaszeletet és két magnézium-tablettát is beépítettem a szervezetembe. Ez az óra átmeneti időszak volt, a komfortérzetem lassan megszűnt és elkezdtek fájni a tagjaim. Először a bal oldalamban, majd a jobb vállamban jelzett be egy-egy izomrost, hogy változtatni kellene a kartempómon, hogy valamelyest pihentetni tudjam az eddig meggyötört húsállományt. A fájdalmak kezdtek kiterjedni egyre több területre, így a mellkasomra, a derekamra és a felkarjaimra is. A hatodik órában ráadásul Doktor úr átállt gyorsúszásra, amivel meglepően izmos tempót diktált, és azt hiszem, ekkor követtem el az egyetlen hibámat a nap során, mert úgy döntöttem, hogy nem engedem magamhoz közelebb, és beállva mögé felvettem az iramát. Egy órán keresztül ez olyan tempót jelentett, ami igen megerőltető volt. Ez az iram öt és fél óránál egy olyan erős mélypontot okozott, hogy komolyan gondolkodtam rajta, hogy ez így nem fog menni, végem lesz és feladom. El kellett telnie egy kis időnek (végigsorolva magamban ezalatt az előzetesen hetek alatt összeszedett pozitív gondolatokat, amelyeket az ilyen mélypontokra gyűjtöttem össze), amíg tovább úszva ez az érzés tompult és újra a medencében maradásban gondolkodtam. Mentem tehát tovább, és nagyon éltetett az a gondolat is, hogy hat óránál újabb megállást terveztem. Ez már három és fél perces lett, és a táplálkozásnál fontosabb motivációja volt egy kis pihenés a vízbe vezető lépcsőn. Ekkor 20.550 méternél tartottam, ami közel négy Balaton-átúszás, hat Öbölátúszás vagy hét Fűzfői Átúszás távnak felel meg. A következő szakasz fejben a 6 és 8 óra közötti, amit igen nehéznek gondoltam. A percek nagyon lassan teltek, Doktor úr továbbra is elsősorban gyorsban úszott, és bár ekkor már nem a korábbi iramában, de még ez is igen jelentős volt ahhoz, hogy egy órában legfeljebb egy-két kört adjak neki a vízben (aminél viszont többet is elveszítettem azzal, hogy én percekre álltam meg, őt pedig körülbelül kilométerenként folyamatosan táplálták szőlővel és folyadékkal, amivel alkalmanként csak néhány karcsapás hátrányba került). Az előnyöm ekkor tehát már csökkent, de továbbra is biztosnak éreztem a vezetésemet vele szemben. Hét óránál jött egy óriási, az előzőnél is nagyobb holtpont, és ekkor még mindig nagyon sok volt hátra nem csak a versenyből, de a következő megállásig is. Nagyon fájtak a tagjaim, a vállam és a karom minden mozgásra késztetett izma folyamatosan égett, elkezdtem erősen érezni, hogy van hasizmom is, a nyakam pedig kezdett bemerevedni. Egy pillanatra belegondolva el nem tudtam képzelni, hogy akár csak ilyen fájdalmakkal is, hogy lehet elviselni a hátralévő öt órát, - pláne ha ez még tovább fokozódik... Ennél a pontnál is az volt a legnagyobb hajtóerő, hogy még mindig nem tartok annál a távolságnál, amelyre rá lehet mondani, hogy ez már tisztes helytállás volt. Aztán néhány tucat hosszt követően elkezdtek tompulni a fájdalmaim, legalábbis annyira, hogy az elviselhetőség határát már belülről súrolták. Sűrűn nézve az órámra, amelyen csigalassúsággal teltek a percek, végül is eljutottam a hőn áhított nyolc óráig, amikor egy utolsó előtti, de hosszabb megállásban gondolkodtam. Ebbe már nem csak utántöltés és "olajcsere", de kb. 2-3 perces melegvizes zuhanyzás is beletartozott. Az egész 7-8 percet vett igénybe. Úgy jöttem vissza a vízbe, hogy még mindig érzékelhető, 250 méternyi előnyöm maradt Doktor úrhoz képest. Doktor úr is megállt ekkor étkezni, és jelezte felém, hogy továbbra is lehetségesnek tartja azt, hogy elérjem a 40 km-t a végére. Ebben az időpontban éreztem először nagyon erősen azt, hogy itt már mély lelki holtpontom nem lesz, azaz ha csak az akaraterőmön múlik, végig fogom úszni ezt a 12 órát. Tudtam, hogy az utolsó, a 10 órás megállás nem lehet több két percnél, így csak étkezés fér majd bele, és addig is legalább még 50 métert hozzá kell adnom az előnyömhöz, hogy nyugodt lehessek az ügyben, hogy akármi is történjen Doktor úr iramát illetően, mindenre legyen válaszom annak érdekében, hogy végül akármilyen kis különbséggel, de magam mögött tudhassam őt. Bár ennek csak elvi jelentőséget tulajdonítottam, mert úgy döntöttem, hogy ha az utolsó percekben úgy tűnik majd, hogy csak 50 vagy 100 méterrel, azaz a legminimálisabb különbséggel előzöm meg a célban, már az eddigi teljesítménye is - amit most igazán testközelből érzékelhettem - akkora tiszteletet ébresztett bennem, hogy ilyen kevéssel nem akartam megelőzni, azaz ha csak ennyi lett volna közöttünk, azt terveztem, hogy három perccel a vége előtt abbahagyom az úszást és kijövök a vízből. Nekiindultam hát az utolsó négy órának. Doktor úrral egy iramot úsztunk sokáig, volt, hogy percek alatt ő hozott rajtam néhány kartempót, volt, hogy visszaesett kissé, de ha nehezen is, bírtam a normál utazótempót, ami még mindig bőven 3 km/h feletti volt. Az iram nehézsége alatt tulajdonképpen nem is a sebességet értem, mivel már nagyjából a hatodik órától már csak egy "sebességfokozatom" volt, aminél gyorsabban nem tudtam volna kitartóan úszni, lassabban pedig egyrészt nagyon kényelmetlen lett volna, másrészt ekkor már nem is jelentett volna energiaspórolást, hiszen a fájdalmaim határoztak meg mindent, nem az a fáradtságérzet, amit az egy-két órás távúszásokon érezni, miután az ember elméretezte a kezdőiramot. A nehézség maga az úszás volt, a folyamatos mozgás. Kilenc óra előtt tizenöt perccel, miután átléptem a 29 kilométert, megtörtént, amire ekkor már a legkevésbé számítottam, a műtött térdem percek alatt feladta a harcot. A szokásos tünetek: roppant kellemetlen, lötyögő érzés, a csontok kopogása és fájdalom, és emiatt le kellett állítanom a jobb lábtempómat. Rövid és sikertelen kísérletezés után végül megálltam felvenni a térdgumimat, amely az első hosszok után úgy tűnt, segíteni fog, ám egy-két perc múlva ugyanolyan érzés volt ebben is úszni, mint nélküle. Ekkor már tudtam, hogy a perceim meg vannak számlálva. Kipihenten, erőtől duzzadva el tudom magamról képzelni, hogy egy órát, legfeljebb másfelet képes vagyok bójával és lábgumival úszni csak karból és vállból, de kilenc óra úszást követően nem voltak illúzióim, hogy ennek töredékéhez is minden akaraterőmre szükségem lesz. Egy ideig még használtam a bal lábtempót, de a terheléstől - az úszástól és a faltól való egylábas elrugaszkodásoktól - ez egyre többször, már-már folyamatosan görcsölt, úgyhogy gyakorlatilag le is álltam vele, és az előrehaladásom ekkor már csak a vállamtól és a karjaimtól függött. Doktor úr közben beért és megelőzött, majd egyre kevesebb időre volt szüksége arra, hogy újra és újra utolérjen. Látta, hogy problémáim vannak, és az egyik fordulónál, amikor elengedtem, még határozottan odaszólt, hogy "ne add fel!!!", ez jól is esett nekem, ám sajnos itt nem mentális korlátokról volt szó. A megnövekedett terheléstől nem meglepő módon hamarosan tönkrementem, bő fél órával a térdem elfogyása után a vállaim "szétégtek" és felmondták a szolgálatot. Ennyit bírtak lábtempó nélkül. Talán ha még tíz-tizenöt perc hátra van, akkor megpróbálok valahogy beevezni, de két és fél óra a megváltozott lehetőségeim alapján tudományos időmennyiségnek hatott. Ekkor, vagyis 9 óra 28 perckor végleg kiszálltam a vízből. Az eddig megtett távolság 1.256 hossz, azaz 31.400 méter volt. Miután elhagytam a medencét, körbenéztem a körszámláló lapokon, hogy ki hol tart. A kiszállásom pillanatában Doktor úrral már azonos távnál tartottunk, Orosz Gyuritól pedig 800 méterre voltunk lemaradva. Sipos Laci, a másik sávtársam tőlem kb. 9 km mínuszban volt. Azon gondolkodtam, vajon mennyit úszhat a "kockás zászlóig". Ha nem is éreztem teljesen megérdemeltnek - hiszen bőven a verseny vége előtt kiszálltam a küzdelemből -, azért a harmadik helyezettnek járó kupát szerettem volna elhozni, amennyiben ehhez legfeljebb annyi szükséges, hogy a hajrá órájában még egy rövid csobbanással néhány száz métert levergődjek lábtempó nélkül, de többet biztosan nem adtam volna érte. Szerencsémre úgy tűnt, Sipinek ahhoz, hogy megelőzzön, 3.500-as óraátlagot kellett volna hoznia a verseny végéig, amit kizártnak tartottam, így végképp nyugodtan hagytam el a medenceteret egy kis pihenésre. Doktor úr ahogy utólag megtudtam, ekkor némileg szerencsejátékba kezdett, mert eszébe vette, hogy csak azért is megpróbálja megközelíteni a 40 km-es álomhatárt. Nyilván pörgött a feje, számolgatott folyamatosan, így ő is valószínűsíthette, hogy nem fogja ezt elérni, de mindenesetre rendkívül vakmerő módon, de tudatosan nagyobb iramba hajtotta bele magát, mint amit a tapasztalatai alapján biztosra vehetett, hogy ezzel végigbírja a befejezésig. Az emberből néha a legnagyobb terhelés hoz elő olyan ismeretlen tartalékokat, amelyekről korábban fogalma sem volt, viszont ezekre nem lehet "számítani", sosem lehet tudni, hogy a következő periódust ennek segítségével túléli-e, vagy éppen ennek hiányában akár össze is omlik, de minimum visszavonulót kell fújnia. Doktor úr célja nyilvánvalóan annyi volt, hogy extázisba vezérelve önmagát kihozzon magából annyit, amennyit csak tud. Ő is pontosan tudja, hogy ez a legerősebb alapja a teljesítménnyel kapcsolatos önbecsülésnek, nem az, hogy mekkora távot maga mögött tudva vagy mennyi időn belül képes az ember célba érni, még ha közvetlenül ez utóbbi motiválja is az embert. A versenyt végül is Orosz György nyerte 40.100 méterrel, Dr. Rentka László 39.700 méterrel lett második, én pedig mögöttük harmadikként zártam. A másik két férfi induló 30 km alatt teljesített. Sokat gondolkoztam a verseny végeztével. Rájöttem, hogy borzasztóan hasznos volt a verseny minden apró részletén elgondolkozni előzetesen, mert sok hasznosítható és jól bevált ötletem volt. Semmiben nem szenvedtem hiányt, az energia-utánpótlás összetételében és időzítésében is megfelelő volt, a tartalék úszósapka és úszószemüvegek is rendelkezésre álltak, ha szükségem lett volna rájuk, a térdem végjátékáig semmiféle izomgörcsöm nem volt köszönhetően az előzetesen és úszás közben is bőségesen bevitt magnéziumnak, a kettes levegővétel a tüdőmet a 9 óra alatt sem tudta annyira lefárasztani, mint akár egy 3 km-es hajsza. A visszafogott kezdőiramom optimális volt, a kartempómon a lehető legtöbbet spóroltam mindvégig (a hatodik óra kivételével), a faltól való elrugaszkodások nem voltak sem túl erősek, sem túl puhák, a lelki mélypontokra való felkészülés is segített túljutni rajtuk, a segítőim mindig rendelkezésre álltak (többek között a lelki erőm fenntartása és az informáltságom miatt volt rájuk nélkülözhetetlenül szükségem). Amit máshogy tennék, az a hatodik óra kissé erőltetett irama volt, illetve a szőlőcukor helyett inkább szőlőben gondolkoznék. Ezen kívül a teljesítés szempontjából semmi más nincs, amit változtatnék, ha újra neki kellene indulnom ennek a fél napnak. Ha a távolság is számít, akkor alaposan átgondolnám a táplálkozást, mert a megállások nagyon időrablók voltak. Úgy érzem, hogy abból a szempontból, hogy büszke lehetek-e magamra, másodlagos, hogy miért nem úsztam végig a 12 órát, így ezt a 31,4 km-t nem tűzhetem a mellemre, viszont szégyellnem sem kell, hogy nem sikerült, mert ebből a szempontból pedig lényeges, hogy nem mentálisan omlottam össze a vége előtt, hanem egyszerűen egészségügyi korlátok (az évekkel ezelőtt szanaszét műtött térdem) szabtak keretet annak, hogy meddig juthatok el. Belül pedig nem élem meg katasztrófaként a dolgot, mert úgy érzem, távolságban is megtettem azt, amit tisztes helytállásnak nevezhetek, és nincs okom csalódottnak lenni a térdem miatt, mert egyrészt alaposan benne volt a pakliban, hogy ez történik, hiszen a tavaszi hosszútávú teszteknek kétszer is a térdem tett keresztbe, másrészt összetehetem a kezem, hogy nem a "szokásos" 3.5-4.5 óra elteltével kellett kijönnöm száradni, hanem a sors most kivételt tett és lehetőséget adott arra, hogy a verseny több, mint háromnegyedét teljesítsem. A 31.400 méter kétszáz méterrel több, mint a duplája annak, amennyit valaha egyszerre leúsztam (beleértve természetesen a rövid és elkerülhetetlen tankolásokat és technikai szüneteket is). Mi lesz hát jövőre?... Ez egy olyan versenyhétvége volt, amely számomra egy lényeges dologban eltért a többitől. A barátaimmal utaztam le és velük is jöttem haza, amikor úsztam, segítettek kívülről, bíztattak, - de nem voltam velük, nem tudtunk beszélgetni, el voltam szigetelve tőlük. Én ott bent voltam a medencébe "zárva", a lelkem pedig kint volt a parton. Ez nagyon rossz érzés volt. Az úszás számomra nem csak célok hajszolását jelenti, amelyeket elérve az önbecsülésemet és a kiegyensúlyozottságomat állíthatom minél egészségesebb szintre. Nekem ezek a hétvégék kikapcsolódásról, feltöltődésről, vidám pillanatokról, a barátságok erősítéséről is szólnak, sőt, ez a része fontosabb is, mint maguk a céljaim és az eredményeim. Nagyon hívogat a gondolat, hogy ha egyszer valahogy képes volt a térdem majdnem 9 óráig nyugton maradni, hátha valamit ki lehetne találni, hogy a maradék 3 órát is le tudjam úszni. Ám erre aligha jövőre kerül sor. A mostani hétvége számomra lelki szempontból szinte teljesen kiesett, és ennek az emlékét - mivel általában nagyon vizuálisak az emlékeim, az érzéseim szorosan kapcsolódnak az adott helyszínhez - jövőre mindenképpen feledtetni szeretném egy váltóban szerepléssel. A részidő és távolság adataim elemzése A zalaegerszegi 12 órás egyéni úszáshoz nem lehet elég alázattal hozzáállni. Bármilyen mozgásról - nem feltétlenül sportra gondolok, akár sétáról - is legyen szó, 12 órán keresztül majdnem hogy folyamatosan csinálni bármit is fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelő. Egy felkészült úszó számára is legfeljebb a táv első felére, de inkább harmadára korlátozódik a mozgás szeretetének érzése, eddig tarthat az a szakasz, amíg élményként jelentkezik a sebesség, a dinamika, a teljesítmény. A fél nap további, nagyobbik része azonban csak közvetetten szól az úszásról, valójában a lelkierő minden korábbi határnál távolabbra mutató próbája. Zalaegerszegen a hossz-számlálás szerencsére a futóidő pillanatnyi állásának rögzítésével történik, ami kitűnő alapot ad a teljesítmények részletes kiértékelésére, amiből máshonnan meg nem alapozható következtetésekre juthatunk. A jegyzőkönyv először korrekcióra szorul a több helyen észrevehetően pontatlan részidők, illetve az elrontott - más versenyzőhöz bejegyzett általunk, illetve hozzánk beírt mások által leúszott - hosszok miatt (nálam ebből kettő-kettő volt, melyek éppen kioltották egymást). Mindkét hiba szinte kiabál a jegyzőkönyvből, lehetetlen nem észrevenni, kivéve ha pl. utólag nem emlékszünk minden megállásunkra, vagy ha számtalan alkalommal igazgattuk meg, cseréltük le a szemüvegünket (nekem ez utóbbira egyszer sem volt szükségem, pedig egyetlen, lazára húzott pántú szemüveggel úsztam végig a kilenc és fél órát). Mindkét hiba egyszerű átlagolt becsléssel kielégítően korrigálható. Az óránkénti összidőt az adott óra előtti, illetve az adott órában regisztrált utolsó részidő különbségeként számoltam, így lehet, hogy egy adott órához néhány másodperccel 60 percnél több idő is tartozhat. {Táblázat} Az általam megtett távolság 31.400 méter volt. A rajt és a kiszállásom között 9 óra 28 perc telt el, a tiszta úszóidő ebből 9 óra 12 perc. Ez alapján a bruttó óraátlagom 3.317, a nettó pedig 3.413 méter volt. A szünetek viszonylag pontos közelítése szintén megoldható, ha a szünettel érintett részidőből kivonjuk az ezt megelőző, ill. a következő részidők átlagát. Összesen hat alkalommal álltam meg, ami bő tizenhat percet vett igénybe, ez átlagosan 900 méter megtételéhez lett volna elegendő. A megállások közül kettő tisztán, egy-egy pedig "olajcserével", illetve zuhanyzással egybekötött táplálkozásról szólt. Ezen kívül volt egy nagyon rövid magnézium-utánpótlás, legvégül pedig a térdgumim felvétele. {grafikon} Az ezer méteres (úszó-) részidőim két lényeges dolgot mutatnak. Az egyik, hogy hiába kezdtem érzésem szerint egészen lomhán, az óra szerint ez az iram mégis sokkal erősebb volt a tervezettnél, ami valamilyen mértékben hozzájárulhatott a későbbi krízisek mélységéhez. A másik, hogy az első ezremnél (16:16) még a legutolsó, már lábtempó nélkül úszott kilométerem (18:32) is csak 14%-al volt lassabb, azaz még a számok sem utalnak arra, hogy komoly állóképességi problémáim lettek volna. Ami a részidőkből nem látszik, hogy ha a térdem nem adja fel a küzdelmet és végigmegyek a 12 órán, egészen biztosan csak 18 és fél, de inkább 19 perc körüli kilométerekre lettem volna képes. Ezzel éppen hogy 39 km fölé érkezhettem volna. Ennél többet a kilenc és fél órás prognózisom szerint nem várhattam volna el magamtól ezen a versenyen. Az 50 méteres részidők grafikonján - ami tulajdonképpen a jegyzőkönyv grafikus kivonata - a piros értékvonalak a szüneteket jelzik. A fáradásom egyenletesnek tűnik, és ez érzésben is hasonlóan visszhangzott a vízben, a gyötrelmeket elsősorban a fájdalmak, és csak másodsorban a fáradalmak okozták. {grafikon1} Végül pedig reflektálnék a Doktor úr által összefoglalt tapasztalatokra és tanácsokra, amelyet a verseny előtt küldött körbe. Az utóbbi két évben összesen 7-8 alkalommal úsztam legalább 10 km-t egyhuzamban, ezek között volt egy nyíltvízi és két medencés 15,6 km-es úszás is. Ez azt jelentette, hogy a négy és fél órán belüli időtartamot - ha az még nem is köszönt nekem előre - már elég ismerősnek érezhettem. Így számomra nagyjából a verseny fele volt az, amelyre – a térdem állapota kivételével – biztosan tervezhettem. Az innen még hátralévő végtelennek tűnő időintervallum teljesen ismeretlen terület volt számomra. A felkészülésem néhány hetében szinte semmi mást nem csináltam, csak megpróbáltam magamat az eltervezett és nagyon visszafogott iramhoz szoktatni. Ez elsősorban idegileg megterhelő, hiszen olyan szívesen úsztam volna sokkal gyorsabban is, amelyet már élveztem volna, de meg kellett szereznem azt a nyugalmat, ami ahhoz kell, hogy ne kezdjem el ösztönösen hajtani magamat. Végül az utolsó héten már sikerült több, mint egy kilométert egyfolytában egy elfogadhatóan lassú iramban úsznom úgy, hogy fejben sem lázadtam ez ellen… Ezeken az edzéseken mindvégig az járt a fejemben, hogy most úgy kell úsznom, annyira takarékosan, mintha már a 12 órás versenyen lennék. Amikor a medencetérbe értem, láttam, ahogy Orosz Gyurit éppen tetőtől-talpig bezsírozzák. Elgondolkoztam ezen és belenyúltam a vízbe is, de úgy döntöttem, én csak a hónom alját kenem be a kidörzsölődés ellen, hőszigetelésre remélhetőleg nem lesz szükségem. Azt hiszem, ugyanilyen hőfoknál máskor is így döntenék. Nem tudom, hogy pontosan hány fokos volt a víz, de nekem a táv első felében nem volt gondom vele, a 7-8. órában fáztam egy nagyon picit. Utána jót tett az a 2-3 perc meleg vizes zuhanyzás is, de még inkább az, hogy addig nem úsztam… Három szemüveget hoztam a versenyre: két gumipereműt és egy szigetelés nélküli versenyszemüveget (a tartalék szemüvegek mind ott figyeltek a kajás kosaramban a medence mellett). Szinte kizárólag ez utóbbiban edzettem az utóbbi kb. fél évben, mégsem ezt választottam kezdésnek, hanem egy régebbi páramentest, és jól is döntöttem. A több mint 9 óra során a megfelelően lazára állított pántja miatt egyáltalán nem nőtt hozzá az arccsontomhoz, semmilyen fájdalmat nem okozott, megfelelően kényelmes volt, így szemüvegcserére nem is kellett gondolnom. A versenyt megelőző két nap során már tudatosan kerültem mindenféle olyan ételt, melyekben olyan összetevők is vannak, amelyek emésztése során légnemű anyagok is keletkeznek. Az elrugaszkodásokat is átgondoltam, kerültem a rövid, erős fordulókat, mert tudtam, az később kiüthet, akármennyi magnéziumot is öntök előzetesen magamba. A bukófordulókról nyilvánvalóan szó sem lehetett, én egyébként is nehezen viselem az oxigénhiányt, még a 33-as medencét sem tudom víz alatt végigúszni. Az első két órában felváltva kettes és négyes levegővételt alkalmaztam, majd innentől kezdve már végig kettessel mentem. Ez nem lassított annyira, mint amennyire hasznos volt a tüdőm rendben tartásához, amely egyáltalán nem fáradt el. Izomfájdalmaim az 5-6. órától kezdve voltak, erre számítottam is, fel is voltam rá készülve és tudtam is, mit lehet ellenük tenni: folyamatosan változtattam a kar levegő-fázisán, azaz a szabadítás és a vízfogás közötti mozdulaton, sőt, néha még a húzáson is. A tájékozódás rendkívül egyszerű volt, lévén rutinos és figyelmes úszótársaim voltak, akikkel egyébként is alig különböző iramban úsztunk, tehát nem voltak gyakoriak az előzések. Előzésre akkor vetemedtem, ha már nem volt megfelelő számomra Doktor úr sebessége. Ha csak nagyon kicsi volt kettőnk között az iram, akkor inkább beálltam a lábvizébe, és fordítva is, volt, hogy ő is csak egy picivel úszott nagyobb tempót nálam és amikor utolért, sokáig jött velem közvetlenül mögöttem. Viszonylag könnyű megérezni, mennyi az a különbség, amikor megéri az előzés erőfeszítése. Az elengedések roppant korrektek voltak velem szemben és bízom benne, hogy én sem képeztem akadályt az úszótársaim előtt. Figyeltem Doktor urat, és az első órákban az előzéseknél nem irigyeltem, hiszen ilyenkor át kellett fordulnia gyorsra és rá kellett kapcsolnia, hogy mielőbb megoldja a dolgot és újra háton úszhasson. Ebből a szempontból nekem sokáig könnyebb dolgom volt, hiszen az előzés nem emésztett fel plusz energiát, mivel közben nyugodtan úsztam a saját tempómban párhuzamosan. A hosszokat egyáltalán nem számoltam a verseny egyetlen szakaszában sem, felesleges energiapazarlásnak tartom. A távolságot mint üveggolyót, de még i nkább mint információt mindig megkaptam a társaktól, amikor csak jeleztem nekik, és mindig az éppen aktuális, nem pedig a legutóbb bejegyzett adatot mondták be nekem a hosszok végén, azaz pontos számításokat végezhettem úszás közben. Már az indulás előtt tisztában voltam azzal, hogy mely időpontokban mekkora megtett távokhoz milyen további reményeket fűzhetek a befejezésre vonatkozóan, nyilván abban az esetben, ha egyáltalán eljutok a verseny végéig, úgyhogy különösebb meglepetések nem értek az úszás során. Stílusváltásról szó sem lehetett, lévén mellben nem tudok sem szabályosan, sem pedig kitartóan úszni, a hátat pedig még nem tudom olyan lazán művelni, hogy az valóban pihentető legyen. Kicsit üres volt tehát a szerszámosládám, így ha éppen meg kellett húznom egy csavart, és csavarhúzóm nem volt, meg kellett hát próbálnom a franciakulccsal… A többórás úszásaim közben soha nem unatkoztam, így természetesen most sem volt ilyen félelmem. Mindig volt mire odafigyelni, volt min gondolkozni, állandóan számolgattam, osztottam távokat időkkel, prognosztizáltam, néztem a többi úszót, volt, hogy hosszasan éppen a két sávval arrébb lévőt, lélekben néha ott is éreztem magam egy kicsit... Figyeltem a parton pihenő, beszélgető embereket, főleg a barátaimat, ismerőseimet, - de kerültem a tekintetemmel a masszőrpadon fekvőket… Doktor úr többször is megemlítette, hogy képesnek tart 40 km feletti teljesítményre, de nekem ez a kérdéskör teljesen tárgytalan volt, hiszen mindenféle hasonló távú tapasztalat teljes híján vágtam neki a küzdelemnek, és nekem nem távolságok lebegtek a szemem előtt, hanem egy szép kerek óra két mutatóval… Az óra volt magasan a legnagyobb ellenfelem, és ha a térdem nem szól közbe, akkor is tudom, hogy őrületesen nagy harcot kellett volna még vívnom vele az utolsó két és fél órában. A verseny vége felé – miután én már léket kaptam - egyértelműen látszott, hogy Doktor úrral egyszerűen nem voltunk egy szinten, mert ha végig is megyek, az ő extázisos tempóját ha meg is szerettem volna próbálni lekövetni, néhány hosszon belül rájöttem volna, hogy ez már több, mint amire abban az állapotban képes vagyok, és minden valószínűség szerint legalább 500 méterrel, azaz 20 hosszal (ami 150 perc alatt igen jelentős különbség) mögötte értem volna célba. Mentális, motivációs problémáim nem voltak az úszás során a két komoly hullámvölgytől eltekintve, viszont ekkor sem kérdőjeleződött meg bennem a nevezéskori elmeállapotom, azaz tudtam mindvégig, miért is jöttem és mi is a célom. A problémát mindig és kizárólag a hátralévő idő átérezhetetlen hossza adta, mindent megadtam volna azért, ha percenként két-három-öt-tíz perc telik el… Én ezt az egyéni indulást már egy éve eltökéltem magamban és ezt komolyan is gondoltam. Vis maiortól eltekintve egyetlen pillanatban sem éreztem úgy, hogy bármi is eltántoríthat ettől. Magam miatt csináltam, belső indíttatásból, ugyanazért, ami az úszás más céljai felé is hajt: többet, jobbat elérni annál, mint ahol eddig tartottam. Tekinthetek csalódásként is a teljesítményemre, de mint minden hasonló, el nem ért célomban, ebben is a jót keresem, azt, hogy tovább tudtam lépni, megint egyet előre. Kívánom a csapattársaknak is, hogy hasonló vagy más motivációkkal, célokkal is, de Nektek is gyakran legyen olyan érzésekben részetek, mint nekem Zalaegerszeg után – és itt nem a fáradtságra és a fájdalmakra gondolok… Sporttársi üdvözlettel Füzi László (Medve) |